Gyermekkorom karácsonya

 

A 70-es évek…

Még elevenen él bennem békés gyermekkorom varázslatos karácsonya. Magyarország déli részén egy aprócska faluban éltem, fiú ikertestvéremmel, szépséges nővéremmel és gondoskodó szüleimmel.

A 70-es években járunk. Akkoriban már novemberben igencsak dermesztő hideg volt és decemberben a tájat ellepte a csillogóan vakító hótakaró. Kevés embernek volt ez időtájt autója, inkább a lovak ütemes trappolása törte meg a tiszta csendet.

 

 

Emlékszem, milyen felhőtlenül boldogok és izgatottak voltunk a hóesés láttán. Máris húztuk fel a piros kiscsizmánkat, és könyörögtünk apunak, hogy vigyen ki minket szánkózni.

Szerencsére benne volt minden vidám játékban. Volt, hogy mindössze egy műszálas zokniban, egy papucsban, és a fején az elmaradhatatlan kalapban rohant a szánkó előtt, úgy élvezte, milyen nagyokat kacagunk a tesóimmal.

 

Karácsonyi sütés-főzés

 

 

Közben anyukám fáradhatatlanul készült az év legbensőségesebb ünnepére. Szorgalmasan takarított, sütött-főzött, hogy szentestére már csak a hagyományos halfőzés maradjon el, ami mindig is édesapám tisztje volt.

A hideg napok ólomnehéz lassúsággal teltek. Mindennapos téma volt, hogy vajon „mit hozhat a jóságos Jézuska?” 23-án este már alig jött álom a szemünkre. Arról duruzsoltunk a koromsötétben, hogy ugyan milyen rendkívülit találunk majd a karácsonyfa alatt?

Másnap reggel, mint akit kilőttek úgy pattantunk ki az ágyikónkból. Már rágtuk is apu fülét, hogy hozza be azt, a hatalmas plafonig érő fenyőfát, ami már egy hete várja a fészerben, hogy ünnepi pompába öltöztessük.

Nem sok választása volt, a három esdeklő szempárral szemben. Megkereste a fekete vas fenyőfatartót, a szekercét és gyakorlott mozdulatokkal az illatos fenyő máris biztos lábakon állt.

 

A fenyőfa díszítés

 

 

Közben édesanyám is behozta a csoki-díszeket, a szaloncukrot, a csillagszórókat, a csúcsdíszt és a többi ékességet. Kedvesen, de elég határozottan figyelmeztetett minket, hogy az összes cukor kerüljön ám fel a fára!

Mindhárman pajkos izgalommal fogtunk neki az örömteli „munkának”. Azért egy-két szaloncukor bizony a pocakunkban landolt, de csak épp annyi tűnt el, hogy ne legyen feltűnő.

Mire a csúcsdíszre került a sor, már el is repült a délelőtt. Bekaptunk valamit ebédre, majd Lacival, az ikertesómmal hócsatáztunk egyet a félméteres hótakaróban kinn az udvarunkon. Mikor pirospozsgásan visszamentünk a meleg házikóba, azonnal megcsapta orrunkat az áttetsző, kellemes fenyőillat.

Szenteste

 

 

Nemsokára besötétedett és leülünk az ünnepi asztalhoz. Csak mi voltunk, a szűk család; drága szüleim, nővérem, ikertesóm és én. Nem voltunk sokan, mégis zizegett a levegő az izgalomtól és az ünnepi hangulattól.

Fogalmam sincs, anyukám hogyan tűnt el vacsora közben, hogy kipakolja az ajándékokat, de mi észre sem vettük. Szerintem apu addig teljesen lekötötte a figyelmünket, vagy annyira felfokozott lelkiállapotban voltunk, hogy nem érzékeltük a hiányát.

A desszertnél már ismét velünk volt anyu, de valamiért senki nem akart enni a finomabbnál-finomabb házisütiből.

Testünket feszítette már a kíváncsiság! Csak az ajándékokat akartuk látni végre! Nem tudtuk milyen meglepetést hoz az este, fogalmunk sem volt, hogy mit fogunk találni a fa alatt? Nem voltak elvárásaink, tudtuk bármi is vár ránk, annak nagyon fogunk örülni. Csak menjünk már!!!

A meglepetés

 

És ekkor megszólalt egy csengő. Hangja, mint az égi zene! Egy jel, hogy igen mehetünk! Anyu, Apu, tesóim és én megindultunk a félhomályba sejtelmesen burkolódzó díszes fánkhoz. Csillogó szemeinkkel már láttuk, hogy igen, itt járt a Jézuska!!! Szívből jövő boldogsággal énekeltük a kiskarácsony-nagykarácsonyt, miközben a csillagszórók fénye aranyozta be az ünnepi pillanatot.

Ahogy visszaemlékezem, most is átjár a békesség, a szeretet és az öröm, ami akkor ott áldottá varázsolta a mi kis karácsonyunkat. Köszönöm szeretett szüleimnek!!!

 

Boldog Karácsonyt! :)